Tehetséggondozás

A KŐLEVES

Egyszer régen egy szegény falusi legény elhatározta, hogy vándorolni indul. Ment, mendegélt napokon át, míg egyszer csak nagyon megéhezett. Mivel tarisznyájában már nem talált egy morzsányit sem a hazai cipóból, elhatározta, hogy betér a közeli faluba, majd csak akad valaki, aki megkínálja egy kis meleg étellel. Csakhogy ebben a faluban egyetlen jószívű ember sem lakott.

Ha nem látnak vendégül sehol - mondotta a legény az utolsó ház gazdájának -, majd főzök magamnak kőlevest.

Elcsodálkozott ezen a gazda, és csakhamar híre terjedt, hogy a messziről jött vándor kőlevest akar főzni. A nagy csodára nevetve futottak össze az emberek. Hoztak a falubeliek edényt, a szegény vándorlegény pedig megtöltötte vízzel, és beletette a követ.

Megengedné valaki, hogy a fazekat rátegyem a tűzhelyére?

Persze, hogy megengedték, mert nagyon kíváncsiak voltak, mivel kőlevesről még egyikük sem hallott. Amint a víz forrni kezdett, így szólt a vándor:

Egy kanál zsírral micsoda pompás illata lenne!

Hoztak neki zsírt három kanállal is. Minthogy a víz már javában forrt, egyre türelmetlenebbül várta a falu népe, hogy mi lesz. A legény megkóstolta a levest, és így szólt:

Pompás, csak egy kicsit sótlan. Jó volna egy kevéske só!

Hoztak sót több marékkal. A legény megkavarta a levest, és újból megízlelte.

Ha most egy kevés káposzta is volna benne, nincs ember, aki meg ne nyalná mind a tíz ujját utána!

Erre az egyik asszony beszaladt a veteményes kertbe és három nagy fej káposztát hozott. A vándor megtisztította, és beleszelte a párolgó levesbe. A víz csak egyre forrt. A leves már majdnem elkészült, mikor a vendég váratlanul ismét megszólalt:

Ha még egy falat kolbásszal is megörvendeztetnének, akkor igazán fölséges lenne a leves!

Hárman is hoztak neki egy-egy darab kolbászt, sőt volt, aki egy jókora kenyeret is hozott.

A legény bedobta a kolbászdarabokat a vízbe, és csakhamar elkészült a leves. Akkor levette a tűzről, tarisznyájából kanalat horgászott elő, leült, és jóízűen falatozni kezdett. Közben nagyokat harapott a kenyérből. Olyan jóízűen falatozott, hogy csakhamar kiürült a fazék, csak a kő maradt az alján.

A falubeliek, akik szájtátva álltak körülötte, szinte egyszerre kérdezték:

Hát a kővel mi lesz?

A kővel? Azt megmosom és elteszem máskorra, mikor újból olyan helyre érkezem, ahol semmivel sem kínálják meg a fáradt, szegény vándort.