Forráshasználat

6.a Redmenta teszt

6.b Redmenta teszt

6.c Redmenta teszt

XI. A gyermek születéséhez kapcsolódó szokások; az ifjúkor és a házasságkötés szokásai

5. Témakör - a lakodalom előkészületei, lakodalmi szokások

X. Farsang és a nagyböjti időszak szokásai

2. csoport - Cibere vajda és Konc király küzdelme

3. csoport - Farsangi játékok

1) Betyárjáték

A  népi színjátszás gyakori szereplője a betyár. Megjelenik a farsangi, lakodalmi, fonóbeli és a betlehemes játékok egyes variánsaiban. A betyárjáték mint önálló dramatikus játék a szatmári falvakban farsangkor és a Nagyalföldön lakodalomban fordul elő. A szatmári betyárfarsangolót a fonóban mutatták be. Központi alakja, a betyár általában név nélkül szerepel, olykor azonban a betyárjáték a 19. sz.-ban, a 20. sz. fordulóján élt híresebb magyar betyárokat, Angyal Bandit, Rózsa Sándort, Patkó Bandit jeleníti meg. A cselekmény a betyárok néphagyománybeli sorsának utolsó szakaszát ábrázolja, azt az eseményt, amikor utoljára mulatnak és elfogják őket. A betyárjátékban bizonyos társadalombírálat, ellenállás jelentkezik; a hatalommal szembekerülő betyárok elbuknak. 

2) Lakodalmas játék

A lakodalmat utánzó vagy parodizáló, alakoskodó játék. Az egész magyar nyelvterületen ismert és kedvelt szokás. A menyasszony és vőlegény sokféle alakoskodás kedves figurája, nemcsak a farsangi szokásokban, hanem a pünkösdölésben is megjelenhet menyasszony és vőlegény szereplő. Galgamácsán és más falvakban is a gyermekek játékai között szerepel a lakodalom.

3) Rabvágás

Két férfit rabnak öltöztetnek: rossz ruhát húznak rájuk, derekukra láncot kötnek s így vezetik őket végig a falun. A falu főterén szalmára térdepeltetik, fejükre cserépfazekat húznak. Két férfi a hóhér szerepét alakítja. Egy ember a bíró szerepében a két "bűnös" bűncselekményeit olvassa fel: mindazokat a lopásokat, eseteket, amelyek a faluban az előző évben történtek a két rabnak tulajdonítja. A két hévér (hóhér) a tiloló ütőjével mint karddal, szétüti a rabok fejére helyezett cserépfazekat. A rabok azonban "életre kelnek", a kocsmába futnak, ahol azután a legények és házas emberek együtt mulatnak.

4. csoport - Busójárás

5. csoport - Nagyböjt

IX. Téli ünnepkör

A kerek esztendő utolsó negyede a Föld északi féltekéjének legsötétebb időszaka. Ide esik a téli napforduló ideje, december 21-e, amely a csillagászti tél kezdete is. A fénynek ebben az időszakban kitüntetett szerepe volt és van minden kultúrában, például az ókori római Mithrász ünnepben, a zsidó hanuka ünnepben, a keresztények karácsonyi ünnepében. Az ünnepkör jeles napjait végigtekintve láthatjuk, hogy fontos szerepet kap ezekben a szokásokban a jövő esztendő termékenységének biztosítását, a baj, betegség elhárítását és az egészség megtartását szolgáló rítusok sora is.

Az ünnep jellemzői

• különleges időszak, "szent idő",
  
• munkatilalom
• templomlátogatás
• másfajta ételek fogyasztása
• ünnepi öltözködés, viselet
• EZEK BE NEM TARTÁSA KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁRHATOTT.

Forrás: https://www.teliunnepkor.org/home

VIII. Népi játékok, diákélet a múltban

Falun egyetlen ház két-három helyiségében zajlott a család egész élete, a születéstől a halálig. Az ünnepek, a munkafolyamatok minden mozzanata a gyermekek szeme előtt és legtöbbször részvételükkel történt. Játékaik nagy része is a felnőttek munkáját, szokásait utánozta. Így nőttek bele a játék segítségével a hagyományos paraszti élet rendjébe.

A legkisebb gyermekek szívesen mondtak állathívogató, -riasztó mondókákat.

"Ülj le, lepke, babot adok,
Ha megetted, többet adok."

"Csiga-biga, told ki szarvadat, én is tolom talicskámat,
Majd megmondom, hol apád, kertek alatt kutat ás."

A játékok fajtái:
Eszközös játékok
Mozgásos játékok
Párválasztó játékok
Szellemi játékok

1. csoport  - Eszközös játékok

Az eszköz elkészítése, illetve a vele való játék a lényeg.

Tárgykészítő játékok:
A gyerekek saját otthoni környezetüket mintázzák meg, és "felnőttesdit" játszanak. Házat építenek: falát úgy csinálják, hogy nedves homokot, földet a két tenyerük között összenyomnak. Szobát, konyhát, pitvart, istállót építenek belőle: az ilyen háznak csak fala van, teteje nincs. Amikor elkészült, be is bútorozzák. Bútorokat legkönnyebben bogáncsból, bojtorjánból lehet készíteni úgy, hogy megfelelő alakban tapasztják össze. Általában széket, asztalt, ágyat csinálnak belőle. A játék vetett ágyat az apák vagy nagyobb fiútestvérek faragják.

A különböző állatfigurákkal főleg a fiúk játszottak. A játék állatok elkészítésében nagy szerephez jutottak a különböző növényi alapanyagok. A legegyszerűbb például a kukoricacsutkából készült jármos ökör - lemorzsolt kukoricacsutka vékonyabb fadarabbal, spárgával vagy dróttal felszerelve.

A tökmalacot úgy csinálják, hogy egy hosszúkás főzőtökre pálcikával egy kis kerekdedet erősítenek, ennek héjára karcolják a szemet, orrot, szájat. Négy lába négy pálcika, farka a nagyobb tök indája. Gyakoriak a kóróból és hasítékaiból, továbbá a bojtorjánból, esetleg makkból és pálcikából készített ló-, ökör-, tehén-, kecske- és disznófigurák is.
Az állatfigurákat vagy csordába, nyájba rendezik, s kihajtják a "mezőre", vagy egész sor szerszámot (ekét, gereblyét, boronát, szekeret) készítenek melléjük.

A játékszereknek egyik leggazdagabb csoportját jelentik az emberfigurák, a különböző babák, bábuk és egyebek. A falusi leányok babái természetesen alapvetően különböztek a városi formáktól. A falusi babák a mindenütt megtalálható növényi eredetű anyagokból, fosztásból készültek, a legegyszerűbb formák pedig különböző terményekből. Összenőtt burgonyával vagy pálcika segítségével összeerősített almákkal is lehetett babázni.

A fiúknak különösen kedvelt játéka a sárpuska , aminek szintén számtalan helyi elnevezése van: pukkantó, puffantó, kukumáré, tőtömpuska, hukk, kukucska. A lényeg az, hogy a sárgombóc közepébe lyukat fúrnak; nagyon vigyáznak arra, hogy teljesen ki ne lyukasszák azt, ugyanakkor minél vékonyabb legyen az alja. Az így elkészített sárpuskába beleköpnek vagy csak belelehelnek, majd jó erősen valami kemény, sima felületre (pallóra, deszkára, járdára) csapják. A sárpuska ilyenkor durran egy nagyot, mivel a levegő kiszakítja a lyuk alját.

Eszközös ügyességi játékok:
Az ebbe a csoportba tartozó játékeszközöket nem maguk a gyerekek készítik. Ezek közül némelyek a természetben adva vannak (pl. a kacsázáshoz szükséges lapos kavicsok), másokat a szülők vagy a nagyobb testvérek, illetve mesteremberek csinálják (pl. a facsigát), vagy a gyerekek egyéb tárgyakat használnak a játékhoz (kötél, gomb).
A kacsázás vízparti játék: lapos kavicsokat gyűjtenek, majd úgy dobálják őket, hogy a víz felszínén minél többet ugorjanak. Figyelik, ki az ügyesebb.
A szappanbuborék-fújáshoz szappanos víz kell és egy lúdtoll üreges szára vagy szalmaszál. Ezzel szívják fel a vizet, és buborékot fújnak. Igyekeznek, hogy azok minél szebbre és nagyobbra sikerüljenek.
Az abroncshajtás a gyermekvilág legelterjedtebb játékai közé tartozik. Mindenkinek van egy drótkarikája vagy abroncsa, és egy bottal ütve hajtják végig az utcán, vigyázva, hogy el ne dőljön. Ha valakié eldől, az kiesik, s aki először ér az utca végére, az a győztes.
Általánosan ismert elkapós játék a cicázás is. Két fő formája van. Az egyiket hárman játsszák: kettő áll egymással szemben, a harmadik a cica (31. ábra). A másik változatban többen körbe állnak, s a cica középen van. Mindkét esetben a játszók egymásnak dobálják a labdát, s a cica igyekszik azt elfogni. Ha sikerül, azzal cserél, aki dobta a labdát.

Sportszerű népi játékok:
A teniszhez, illetve tollaslabdához hasonló népi játék a karikázás, amelyről ugyan kevés adatunk van, de az ország egész területén ismerik. Tömör fakarikával és buzogány formájú botokkal játsszák. Az egyik csapat első játékosa elüti a karikát. A másik csapat igyekszik azt bottal megállítani: ahol sikerül, onnan ütik vissza. Így előre-hátra haladnak aszerint, hogy milyen hosszút tudnak ütni. A cél az, hogy az ellenfelet a falu végéig kiszorítsák. Amelyik csapatnak ez sikerül, az győz.

2. csoport - Mozgásos játékok

E játékokban elsősorban maga a mozgás adja a játszás örömét: ha társul is hozzá eszköz (hinta, kendő stb.), az csak kísérője a játéknak.

Különféle ügyességi és erőjátékok:
Hintázás: Hintát a nagyobb gyerekek is tudnak csinálni; egy ülésre alkalmas deszkát kötéllel, lánccal felakasztanak valahová (pl. fa vízszintes ágára vagy csűr ajtajába), azon hintáznak. Ha többen vannak, egyvalaki felül a hintára, a többiek lökik, s közben mondókával mérik az időt:
Amikor a mondókának vége, a hintázó leszáll, s átadja helyét a következőnek. Az ún. "mérleghinta", "libikóka" nemcsak a falusi hagyományban, hanem a városi játszótereken is megtalálható. Az ördögmotollának, szerencsekeréknek nevezett hintát úgy készítik, hogy földbe ásnak egy fatuskót, s erre keresztbe egy rudat szerelnek úgy, hogy forogjon rajta. A két végére ül egy-egy gyerek, erősen megkapaszkodnak, s két másik forgatja őket.
A szabadban játszott népszerű téli szórakozás a korcsolyázás. A korcsolya lehet például ló lábszárcsontja vagy egyszerű deszka, mely kb. akkora, mint a cipő. Ezt ráerősítik, s úgy csúszkálnak a jégen. Már az őskor végén ismert lehetett: egyes települések feltárásakor találtak olyan simított állatcsontokat, melyeket az ott lakók valószínűleg korcsolyaként használtak.
A fiúk népszerű erő- és ügyességi játéka az ostorcsapó. A játszók libasorban állnak fel, és erősen megfogják egymás kezét, vagy átkarolják egymás derekát. A sor elején általában a legnagyobb, legerősebb gyerek áll. Szaladni kezd, s magával húzza az egész sort. A többiek futnak vele, s amikor már elég gyorsan szaladnak, az első hirtelen kanyarít egyet a soron, mire annak a vége kicsapódik, és egy vagy több gyerek elesik.
Az egész magyar nyelvterületen ismert lányjáték a páros szökellő. Két lány egymás mellé áll arccal egy irányba fordulva, s kezüket keresztbe összefogják, jobbal a jobbot, ballal a balt. Szökdelve haladnak előre, közben énekelnek.
Az utolsó szótagra egy ugrással helyben megfordulnak anélkül, hogy a kézfogást elengednék. Szoknyájuk ilyenkor szépen pördül egyet.

Fogócskák:
A fogócska játéknak számtalan változata van a "sima fogó"-tól a különféle dallamokkal és a játékcselekményt bonyolító szabályokkal tarkított formákig; a regionális különbségek alig észlelhetők. Valamennyinek a lényege, hogy a főszereplőnek (fogó, zavaró, cica, kutya, kulla, csősz) meg kell fognia valakit. Ezzel aztán szerepet cserél, vagy kiállítja a játékból, esetleg ő is fogó lesz. A legegyszerűbb fogójáték a sima fogócska. Egy gyerek a fogó, a többiek szabadon szaladgálnak. Ha sikerül valakit megfognia, szerepet cserélnek. Akit éppen nem kerget, az mondókával bosszanthatja a fogót.

Sokféle vonulás:
A vonulások jelentik a határesetet a játék és a rítusok, szokások, illetve az ünnepi szórakozási formák között. A játékcselekmény rendszerint csak annyi, hogy végigmennek a falun. Csattanója, tánclépése többnyire nincs, a lényeg, hogy az ünneplőbe öltözött lányok vonulását az egész falu lássa.

3. csoport - Párválasztó játékok

A párválasztó körjátékok általában kisebb-nagyobb lányok szabadban játszott játékai, melyekben az az érdekes, hogy a középen álló kit választ, kivel cserél. A leánykérő játékokat elsősorban a nagyobb, 10-12 éves, lassan eladósorba jutó lányok játsszák. Ezekben a kérőt is lány személyesíti meg. A párválasztó társasjátékok házasulandó legények, eladósorban lévő lányok játékai: többnyire fonóban, szobában játsszák őket, s valamennyi formájukban a legények és leányok összepárosítása zajlik.

Párválasztó körjátékok:
A szövegek és a dallamok sokfélesége ellenére a játékmód valamennyi párválasztó körjátékban azonos. Körbe állnak, valaki középre áll, s kezdődik az ének.
A Fehér liliomszál az egész országban elterjedt játék. A megtisztulás, a rituális mosdás és egy ősi szerelmi varázslás emlékét őrzi. A középen álló lány az ugrás, támaszkodás (kéz csípőre tevése), fésülködés, mosakodás, törülközés mozdulatait megjátssza. Ilyen színjátékelemek ritkán szerepelnek a magyar népi játékokban, és ha megjelennek, akkor sem naturálisak, hanem szimbolikusak. A játék végén a törülközés a párválasztást jelenti: akinek a kötényébe a középső megtörülközött, az megy be a körbe. A szöveg gyakran előfordul játékdalfüzérek első darabjaként is, mozdulatutánzás nélkül.

Párválasztó társasjátékok:
Ezeket elsősorban fonóban játszották, de ez nem műfajt, csak keretet jelentett. Játszottak a fonóban énekes-táncos, erő- és ügyességi játékokat, gyakran és szívesen ugratták egymást, s kedvelték a párválasztó társasjátékokat is, melyekben a nyilvánosság előtt színt kellett vallani, hogy kinek ki tetszik. Ez utóbbiak igen elterjedtek és meglehetősen egyöntetűek: a játékok többségével ellentétben a változatok eltérései jelentéktelenek.
A Kútba estem játékban egy lány vagy legény a szoba közepére ül egy székre. Ő kezdi a beszédet:
- Kútba estem!
A többiek kórusban kérdezik:
- Hány ölesbe?
- ... (pl. 3 ölesbe!)
- Ki húzzon ki?
- ... (pl. Bözsi!)
Akinek a nevét mondja, az odamegy hozzá és annyiszor megcsókolja, ahány ölesnek mondta a kutat. Ezután cserélnek, és folytatódik a játék. A fiúk természetesen lánynevet, a lányok fiúnevet mondanak.
A szomszédozásban a legénynek valódi próbát kell kiállnia. Választanak egy bírót, aki a lányokat és fiúkat párokba osztja, de lehetőleg úgy, hogy ne azok kerüljenek egymás mellé, akik tetszenek egymásnak (86. ábra). Utána a bíró odamegy az egyik fiúhoz és megkérdezi: "Tetszik a szomszéd?" Ha a fiú azt válaszolja, hogy tetszik, meg kell csókolnia a párját, és a bíró továbbmegy. Ha viszont azt feleli, hogy nem, a bíró megkérdezi: "Ki tetszik?" A fiú erre megnevez egy lányt. Akkor a bíró annak a párját kérdezi "Ideadod?" Ha az odaadja, a két lány helyet cserél, és a bíró megy egy másik fiúhoz. Ha viszont nem adja, a bíró ismét az első legényhez fordul: "Hányat adjak neki?" Az tetszés szerinti számú ütést mondhat, melyet a bíró megcsomózott zsebkendővel annak a legénynek oszt ki, aki nem adta oda a párját. Miután az megkapta az ütéseket, megtarthatja a lányt. Így cserélgetik a párokat.
Lakodalomban éjfél után játsszák a székes játékot. Valaki leül egy székre, egy másik a "székhordó", aki tánclépéssel az ülő elé hordja a többieket: ha az lány, akkor a legényeket, ha legény, akkor a lányokat. Eközben a zenekar folyamatosan muzsikál. Az ülő vagy elfogadja, vagy visszautasítja, akit felkínálnak neki. Akit elfogad, azzal táncol egyet, majd helyet cserélnek.

4. csoport - Szellemi játékok

A szellemi ügyességi játékokban egymás éberségét, reagálásuk gyorsaságát teszik próbára.

Szellemi ügyességi játékok
Kisebb gyerekek is szeretik a Repül a, repül a... játékot. Választanak egy játékvezetőt, majd kezüket az asztalra vagy a térdükre teszik. A vezető elkezdi mondani: "Repül a, repül a, repül a - sas!" (bolha, fakanál stb.). Ha olyat mond, ami valóban repül, mindenkinek nyomban föl kell emelnie a kezét, ha viszont olyat, ami nem repül, akkor nem szabad.

Becsapós játékok

Ezeket mindenhol igen kedvelték. Az ügyetleneket vagy lustákat kifigurázták, nevetséges helyzetbe hozták: székhez kötözték, leöntötték vízzel stb. E spontán beugratásokon kívül voltak kötött becsapós játékok is, melyeket rendszerint olyanokkal játszották, akik először voltak a társaságban (pl. a fonóban). Ilyenformán mintegy felavatták az új tagot. Leggyakrabban a vízzel való leöntés valamelyik változata szerepelt, de másképp is becsaphatták egymást.
A gyermekláncfű bóbitáját például körülhordozzák mindenütt, mintha lámpás volna, világítana, s úgy tesznek, mintha valakit keresnének vele. A gyanútlan játékos orra alá dugva váratlanul ráfújnak, s annak szeme-szája tele lesz pihével.
Játszanak foghúzást is: két, támla nélküli széket úgy takarnak le egy pokróccal, hogy köztük egy széknyi a távolság. Ez azonban nem látszik. Valakit rábeszélnek, hogy jöjjön betegnek: odavezetik a letakart székekhez, s középre ültetik, ahol nincs semmi. A játékos persze lehuppan a földre, mire a többiek összefogják a pokróc két végét, és jól elverik a "beteget".

Kitalálós játékok
Jellegzetes köztük a kitalálós körjáték, mely hasonlít a fogócskák között található szembekötősdi kitalálós változatához. Míg azonban ott a játéknak csak befejező mozzanata a kitalálás, itt ez a lényeg. A játszók körbe állnak, egy középen van. Énekelnek, ez alatt vagy állnak, vagy körbe járnak. Közben valaki bemegy a körbe, és befogja a középen álló szemét. Annak vagy a hangjáról kell kitalálnia, hogy ki az, vagy megtapogatja az arcát, kezét, haját, és arról kell felismernie. Ha sikerül, cserélnek. Játsszák úgy is, hogy a középsőnek bekötik a szemét, és ének után ő megy oda valakihez. Akit megérint vagy akire rámutat, azt kell felismernie.

Tiltó játékok
Ezekben egymás kitartását, állhatatosságát teszik próbára a játékosok: mennyi ideig tudják megállni pislogás, beszéd, nevetés nélkül. Közismert a farkasszemnézés: két gyerek mereven egymás szemébe néz s azt figyelik, melyikük bírja tovább pislogás nélkül. Aki előbb pislant, az veszít.

Rejtő-kereső játékok
Ezeknek is sok típusa van: játszhatják őket ketten is, többen is, a kereső lehet egyvalaki vagy két csapat közül az egyik. .
Az egész magyar nyelvterületen ismert és elterjedt játék a gyűrűsdi. A játszók körbe állnak, egy középen marad, nála van a gyűrű vagy más apró tárgy. A körön kívül is áll valaki. Közben az osztó, akinél a gyűrű van, körbe jár, és mindenkinél úgy tesz, mintha a kezébe csúsztatná a gyűrűt. Az ének végén a körön kívül álló bejön a körbe és megpróbálja kitalálni, kinek a kezébe rejtette az osztó a gyűrűt. Akire rámutat, az szétnyitja a tenyerét, mutatja, hogy üres vagy nem. Ha nincs ott a gyűrű, a kereső újra kimegy, ha igen, ő lesz az osztó, akinél megtalálta, az megy ki, a volt osztó pedig beáll a többiek közé. Játsszák úgy is, hogy nincs osztó, hanem zsinegre fűzik a gyűrűt. A zsineget mindenki összeszorított öklébe fogja úgy, hogy az öklök összeérnek. A gyűrűt ide-oda mozgatják, s a keresőnek meg kell találnia. Akinél megtalálja, azzal cserél.

5. csoport - Diákélet a múltban

1868-tól törvény szerint minden faluban népiskolát kellett alapítani. Innentől kezdve a gyermekeknek hatéves koruktól tizenkét éves korukig kötelező volt iskolába járni. A legtöbb településen csak egyetlen osztályterem volt. Egy tanítóra gyakran 60-70 különböző korú gyerek is jutott.

Tanszerek, tankönyvek alig voltak. A tarisznyába a palatábla*, palavessző* mellé legfeljebb egy olvasókönyv került. A palatábla egy fakeretbe foglalt természetes pala darab, amelynek egyik oldala vonalas, másik kockás. Írni, ill. inkább karcolni erre, a kihegyezett, világosabb szürke palavesszővel lehetett. Az írás letörléséhez rongyot, természetes szivacsot vagy nyúllábat használtak. Az 1950-es években még használták a palatáblát. A papírfüzetek kb. 100 évvel ezelőtt jelentek meg, amelybe pennával és tintával, ceruzával írtak. A kihegyezett lúdtoll pennákat a tanító osztotta ki a gyerekeknek.
A grafit eltávolítására a kenyérbél is alkalmasnak bizonyult, bár a radírgumi a 18. században már ismert anyag volt. Az olvasás elsajátítására nem mindenki rendelkezett olvasókönyvvel, volt olyan gyermek, aki az énekeskönyvből, bibliából tanult meg olvasni. A tanító végtelen szeretettel és nagy szigorral tanította a kicsiket és a nagyokat egyszerre. Egymást is segítették az olvasás, írás, számolás elsajátításában.

Minden tanév a májusi vizsgával zárult. Aztán jött a nyári szünidő. Ősztől ismét egész nap folyt a tanítás. A téli időszakban ruha, lábbeli élelem hiánya miatt gyakran hiányoztak a szegényebb családok gyermekei. Hetente két délután volt szabad. Később a szombat szünnap lett, de ezeken a napokon is jöttek az osztályismétlők, a gyenge tanulók. Vasárnap pedig az egyház szervezett "vasárnapi iskolát" a gyerekeknek. 

1940-től, a dédszüleid iskoláskorától a hatosztályos elemi iskola nyolcosztályossá alakult. 1948-ban államosították a népiskolákat. A gyerekek innentől kezdve általános iskolákban tanultak. Megnőtt a tanítók létszáma is.

1960-tól, a nagyszüleid iskoláskorától már csak félnapos volt a tanítás. Az alsó tagozatosok még sok helyen összevontan, de a felső tagozatosok már osztályonként külön-külön tanultak. Innentől kezdve már egyre inkább hasonlítottak az oktatás körülményei arra, ahogyan te is tanulsz.

VII. A gazdálkodó ember öltözete

A magyar népviselet a magyarság hagyományos öltözködési módja.
Fő táji típusai a dunántúli, a felföldi, az alföldi és az erdélyi. 

A tájanként eltérő, színes ünnepi viseletek a 18. században jelentek meg és különültek el egyre erőteljesebben. A különböző vidékek lakói viseletükkel is megkülönböztették magukat a többi vidék lakóitól és a nemzetiségiektől.

A viseletet törvények és rendeletek szabályozták. Másként öltözött a nemes, a jobbágy és a polgár.A régi ruhadarabokat házilag készítették tartós anyagból, hogy több nemzedéket is kiszolgálhassanak.  Az egyes községek kialakították a csak rájuk jellemző stílust.

Minden tájnak, azon belül is szinte minden falunak megvolt a maga jellegzetes népviselete.

1. Székely viselet

Alapanyagok: A hagyományos kézi megmunkálással házilag készült gyapjú, kender, len.

Ruhadarabok leírása: A székely női viselet ingből, rávett bő- vagy selyemmellényből, bő rokolyából, elé kötött kötényből, télen zekéből vagy bundából, csizmából és fejrevalóból állt. A viselet alapvető darabja a kétrészes felsőruha, a rokolya és a mellény. A rokolya derékban korcba szedett, alján bársonyszegő.
A karcsú, rövid, gyakran zsinórozással vagy gyöngyökkel díszített mellény egyaránt készülhet a rokolya csíkos anyagából vagy egyszínű bolti kelméből, akár bársonyból. A harangaljú rokolyához keskenyebb csíkozású vagy egyszínű selyemből, illetve gyolcsból készült kötényt viselnek.

Lábbeli:
A székely női viselethez csizma tartozik.

(kis)lányviselet:
A kislányok és a fiatal lányok fehér vagy élénkpiros-fekete csíkozású szoknyát viseltek ugyanolyan mellénnyel, fehér inggel és fehér köténnyel, gyakran piros csizmával.

Hajviselet:
A lányok két leeresztett fonott copfban hordták a hajukat.

Érdekesség:
Székelyföldön a harisnya szó nem a női ruhadarabot, hanem a férfiak fehér gyapjú posztó nadrágját jelenti.​

2. Kalocsai viselet

Az egyik legismertebb magyarországi népviselet fő jellemzője az újításra, új elemek befogadására való készség és képesség. Ennek köszönhetően a sokféle felhasznált anyag és díszítésmód nagyon gazdaggá és változatossá teszi a kalocsai viseletet.

A kalocsai viselet a 20. században kevéssé ismert, de annál jelentősebb változáson ment keresztül. A 19. században e vidék lakói még egyszerű kékfestőt viseltek. A századfordulót követően kezdték az ing ujját sötétkékkel és feketével hímezni, majd a pruszlikot is eleinte fehér, később színes virágokkal díszíteni. Az 1930-as években tovább bátorodott a színhasználat: piros, zöld, sárga, kék, és lila hímzések borították el nagy foltokban a ruhadarabokat.

Alapanyagok:
A szoknyák anyaga nagyon változatos a kartontól a kasmírig, de plüsst, sőt plüssvirágú atlaszselymet is használtak. A testhez álló, elöl gombolódó pruszlik készülhetett hímzett gyolcsból, de hordtak horgolt, kötött és egyszerű szövetpruszlikokat is.

Ruhadarabok leírása:
A sűrűn rakott kék vagy zöld színű szoknya alá több alsót öltenek, fölé pedig fehér csipkével szegélyezett, egyenes, lekerekített sarkú kötényt. Egy lány három garnitúra alsószoknyát kapott a kelengyébe: egy fehéret, egy rózsaszínt és egy világoskéket. A szoknyával gyakran azonos anyagból készült ujjasok - melyeknek télen bélelt változatait viselték - csípőig érnek, magasan, gallérral záródnak, gyakran tartozik hozzájuk öv.

Lábbeli:
A színes, kötött gyapjúharisnyákhoz színes, hímzett papucsot vagy színes fűzős, szalagcsokorral díszített fekete bársonyszárú cipőt hordtak.

Hajviselet:
A lányok felkötött hajukat elöl rózsaszín vagy világoskék, fejük tetejét egészen körbefogó csokorral díszítették.

Érdekesség:
Ünnepi alkalmakkor a lányok és az asszonyok az alsószoknyák és a felsőszoknya közé egy nagy kerek párnát, ún. farpárnát tettek, hogy - a korabeli szépségideálnak megfelelően - minél kerekebb legyen, szebben domborodjon a felsőszoknya.

3. Moldvai csángó viselet

A moldvai csángó viselet a régies erdélyi magyar népviseletekhez kapcsolható, de több meghatározó vonásában különbözik azoktól, és kelet-európai, illetve balkáni viseletekkel mutat hasonlóságot.

Ruhadarabok leírása:
Egyik fő sajátossága a ruhaként viselt hosszú vászoning, melynek hosszú ujja a külső felén hímzett: tömött, ferde, színes gyapjúszállal kivarrt csíkokkal és vállfoltokkal díszített.
Az inget derékban széles háziszőttes gyapjú övvel tekerik körül.
A moldvai csángó szoknya téglalap alakú, derékon körbetekert lepelszoknya: hétköznapokon a csíkozott fekete gyapjúszőttes katrincát, ünnepi alkalmakkor pedig a selyem fotát viselik.
Az inghez hasonlóan a szoknyát is házi szövésű, keskeny övvel, a bernéccel rögzítik.
Az ing fölött ujjatlan, hímzett, elöl csukódó bőrmellest viselnek.

Lábbeli:
A saruszerű lábbelit és a balkáni - török hatást mutató papucsot hideg időben piros karmazsincsizmára vagy fekete, puha, oldalt varrott csizmára cserélték.

Hajviselet:
A kislányok fejét gyakran díszítette gyöngyös homlokpánt. A két hajfonat a fejtetőre való feltűzése a nagylányság jele volt.

Érdekesség:
A katrinca elöl találkozó végeit, sarkait "felakasztották", azaz az övbe tűrték, hogy ne akadályozza őket a lépegetésben.

4. Kapuvári viselet

A rábaközi, ezen belül a kapuvári viselet a magyar nyelvterület legpolgárosultabb népviselete.

Alapanyagok:
Az öltözet rendkívül gazdag, és a 19. század közepétől kezdve főleg különböző gyári nyersanyagokból (bársony, selyem, brokát, atlasz) készült.

Ruhadarabok leírása:
Egyik legszembetűnőbb jellemzője a hosszú, magas derekú szoknya, mely elé színes selyemkötényt kötöttek. A szoknyát derékban színes, mintás pántlikaövvel rögzítették.
A rövid ujjú, szegélyén piros, piros-fehér hímzéssel vagy fodrokkal díszített ing fölé fehér tüll vagy színes selyem vállkendőt és még egy selyemkendőt, farkendőt kötöttek: a kapuvári viselet jellemzője tehát a páros kendőviselet.

Lábbeli:
A női lábbeli télen a férfiakéhoz hasonló csizma, nyáron pedig kézi kötésű, mintás fehér harisnyát és szalagdíszes félcipőt viseltek.

Hajviselet, ékszerek:
Ékszerként nyakukban 7-8 sor fújtüveg gyöngyöt vagy fehér fodrot hordtak. A lányok 4 mezőre osztották hajukat, a 2-2 eltérő mintájú, sokágú, lapos fonatukat a fejet beborító kerekkontyba tűzték.

Érdekesség:
A rábaközi és a kapuvári férfiviselet alapdarabja a kötény, melyet a templomba járó viselet kivételével mindig hordtak.

5. Matyó viselet

A matyó női ruházat különleges, gótikus vonalú: szemben más viseletekkel és az általános paraszti szépségideállal a matyó asszonyok és lányok inkább magasnak és karcsúnak akartak látszani.

Ruhadarabok leírása:
Ezt segíti elő a csúcsban végződő főkötő, a derékban szűk szoknya, mely a bokánál, körben kifelé áll, ritmikussá téve ezzel viselője lépteit. A szoknya anyaga lehetett kasmír, selyem, atlasz, majd később műselyem. A bő és rövid selyemujjú ingre pruszlikot és nagy, cifra rojtú, színes selyemkendőt vettek. A keskeny, hosszú kötény alsó részét gazdagon hímezték és selyemmel rojtozták, ezzel is hangsúlyozva a viselet hosszanti vonalait. 

Lábbeli:
Jó időben lábbeliként hímzett, sárga papucsot hordtak, melyet a hideg beköszöntével magasabb sarkú, fekete csizmára cseréltek.

Érdekesség:
A matyó alsószoknya a szoknyához képest ugyan rövid, de akár százméternyi anyagból is készülhetett. A 20. század elejétől közismertté vált matyó hímzés a szűcsök mintakincséből merítve vált rövid idő alatt a magyar népművészet egyik emblematikus jelképévé.

(Készült a linken található weboldal felhasználásával)

VI. Állattartás, munkaalkalmakhoz kapcsolódó szokások

1. csoport - állattartás

V. A paraszti munka éves rendje - Gabonatermelés

IV. A szoba, konyha, munkamegosztás a családban

1. csoport- A konyha

A paraszti táplálkozásban fontos szerepet játszó ételeket a maguk termelte alapanyagokból, egyszerű eszközök segítségével készítették el az emberek.

A konyha fajtái:

• füstöskonyha;
• szabadkéményes konyha;
• melegkonyha (plafonnal, zárt tűzhellyel)

A konyha részei:

• pitvar: ahova belépünk az udvarról,
• kéményalja: a boltív, vagy gerenda mögötti terület, a főzés színhelye

A konyha helye, szerepe

• Mire szolgál a konyha?
• Ételkészítés,
• kenyérsütés,
• étkezés, hétköznap,
• mosás,
• tisztálkodás,
• kisebb munkák,
• konyhai eszközök tárolása .

2. csoport - Főzés, sütés

Nyílt tűzön:

• cserépfazékban,
• vasháromlábon,

Kemencében:

• sütőformákban,
• a kemence padlóján (kenyér)

Kenyérsütés eszközei:

• dagasztóteknő,
• szita,
• sütőlapát,
• pemet,
• szénvonó,
• szakajtó.

Hozzávalók:

• Liszt
• búza, rozs, árpa, kukorica
• Víz
• Só
• Erjesztő anyag:
• komlóvirágból;
• borélesztőből;
• "vakarék"-ból

A kenyérsütés rendje

• egy-kéthetenként,
• teli kemencényit,
• szombatonként,
• 15-16 órai munka.
• vasárnap
  7 órai harangszó:
• kiszedés.
• A maradékból kenyérlángos reggelire.

3. csoport - Tejfeldolgozás

A sarokban állt a köpülő. Ahol volt a háznál tehén, naponta megfejték. A tejet a háziasszony köcsögbe tette, és amikor megaludt, a tetején összegyűlő tejfelből vajat, az aludttej többi részéből túrót készített.

A leszedett tejfelt a köpülőbe tette, amelyben a függőlegesen mozgatott verő segítségével verte, köpülte vajjá. A friss vajat egy fából készült nyomóformába préselte, amely megadta a formáját és díszítését a piacra szánt tejterméknek. A paraszti háztartásban ritkán fogyasztottak vajat, főleg a böjti időszakok főzéséhez tartalékolták. A vajas kása ünnepi ételnek számított.

A gazdasszony a lefölözött aludttejet tűzön megmelegítette, majd túrózacskóba (vászonruhába) tette, hogy a savó kicsepegjen belőle. Ezt felhasználták ételek savanyítására, üdítő italként, vagy megitatták az állatokkal. A savó kicsöpögtetése után a zacskóban maradt túrót fogyasztották kásához, főtt és sült tésztához, és ették kenyérrel is.

• Vajkészítés
• tejszínből, köpüléssel
• Túrókészítés
• aludttejből, hevítéssel
• Sajtkészítés
• oltóanyaggal

A kenyérrel kapcsolatos szokások

• A kenyér megszegésekor a késsel keresztet rajzolnak az aljára.
• A leesett kenyérdarabot fölveszik, leporolják és megcsókolják.
• A morzsákat összegyűjtik és az állatoknak szórják.
• A karácsonyi morzsának gyógyító ereje van.
• Imádságba foglalják: "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma..."
• A kenyér Jézus teste.
• A kenyér a legfontosabb táplálék. Alapanyaga, a búza népi elnevezése: élet.

4. csoport - A szoba

Az utca felőli helyiség, a tisztaszoba (első ház, parádés szoba) csak a 18. század végétől jelent meg a magyar parasztságnál. Nem volt a család állandó lakótere, csupán ünnepek, nagyobb családi események alkalmával tartózkodtak itt, fogadták a vendégeket. Bútorzata a család vagyoni helyzetét mutatta. A lakószobában (hátsó ház) zajlott az élet. Ennek bútorzata a mindennapi használatnak felelt meg.

Az ország egész területén hasonló volt a szoba berendezése. Az ajtó melletti sarokban állt a tüzelőberendezés. Ennek környéke volt a "munkasarok". Itt végezték az asszonyok a benti munkáikat. Ezt a hátsó részt kímélték a legkevésbé.

A kemencével átellenben állt a sarokpad, előtte pedig az asztal. Ez volt a "szentsarok", a szoba legtiszteltebb része. A közös étkezések és az ünnepi események helye. A szentsarok megmutatta, hogy milyen vallású az itt élő család. A katolikusoknál kereszt, szentképek függtek a falon, a döntött helyzetű tükör pedig a bejárattal szemközti fal két ablak közötti szakaszán volt. A reformátusok általában hazafias tárgyú nyomatokat, történelmi témájú képeket (Rákóczi, Kossuth) tettek a falra, a tükröt pedig az oldalfalon helyezték el.

Az ágyak a fennmaradó két szögletbe kerültek. A díszes vetett ágy előtt voltak a székek. Az ágyak és az asztal közötti üres falszakaszok előtt helyezték el a tárolóbútorokat.

Házilag elsősorban a hétköznapi szerepű vagy a rájuk kerülő textília által eltakart bútorok készültek. A bútorok többségét azonban mester­embertől vásárolták meg.

A tisztaszoba

• utca felőli helyiség,
• ritkán használták,
• bútorzata a vagyoni helyzetet mutatta,
• a mindennapi élet a hátsó szobában zajlott.

5. csoport - Családi munkamegosztás

A házban együtt él a család. A szülők és a gyerekek a kiscsalád tagjai. Ezt mindannyian jól ismeritek, hiszen a legtöbbetek családja ilyen. A dédszüleitek gyermekkorában még jellemző volt a nagycsaládi forma, amelyben 3-4 nemzedék élt együtt, nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák. Közösen gazdálkodtak, egy telken, gyakran egy házban laktak.

A gazda

• A család feje,
• mindenben ő rendelkezik,
• kiosztja a munkát,
• ház körüli kisebb javításokat végez,
• fiúgyermeket tanítja a munkára.

Férfiak

• Nős férfiak, nőtlen legények,
• minden nagyobb fizikai munka,
• állatok gondozása.

Nők

• Gazdaasszony
• a nők irányítása,
• házi-, ház körüli munkák,
• kenderfeldolgozás...
• Menyek
• idegen családból,
• minden mezőgazdasági munka,
• saját gyermek nevelése.

Nagylányok

• Eladósorban lévők
• mezei munkák,
• virágoskert gondozása,
• kenderfeldolgozás,
• kevesebb munka, több szórakozás.

Fiúgyermekek

• A gazda tanítja a férfi-munkára
• malacőrzés, (6 év körül),
• kapálás (10 évesen),
• fűkaszálás (15 évesen),
• aratás (17-18 évesen).

Idősek

• Erejükhöz mért munka,
• tapasztalatok átadása, segítés,
• kisebb gyerekekre felügyelnek

6. csoport - Munkarend

A házban és a ház körül végzett munkák szabályos időközönként ismétlődtek.

A naponta szükséges munkákat a nap meghatározott órájában végezték. Az állatok etetése korán reggel, öt óra tájban történt. A gazdasszonynak 11 órára el kellett készíteni az ebédet, hogy déli harangszóra ki tudják vinni a mezőn dolgozóknak. A tehenet este fejték meg, amikor a csorda hazatért a legelőről.

A hetente ismétlődő feladatokra a hét egy meghatározott napján került sor. A hétfő a mosás napja volt, és szombaton sütötték a kenyeret.

A termések betakarítása, feldolgozása pedig elsősorban közösségben végzett munkák voltak. Ezekre mindig az év meghatározott hónapjában került sor. Az aratás júliusban, a szilvalekvár befőzése szeptemberben, a szőlőszüret októberben történt.

Napi munkák

• állatok etetése,
• főzés, takarítás,
• fejés.

Heti munkák

• a hét bizonyos napjain
• mosás (hétfő)
• kenyérsütés (szombat).

Időszakos munkák

• földművelés, termények betakarítása, feldolgozása.

III. A népi építészet táji jellegzetességei

Nyugat-Dunántúl: A szomszédos osztrák területekhez hasonlóan itt is a faépítkezés a meghatározó. A lakóházak falait többnyire boronákból építették, az épületek tetőzetét pedig ollólábakra fektetett szelemenek hordták.

Kisalföld: Vidéken erős polgári hatás érte a paraszti társadalmat, amely az építkezés városias jellegében is visszatükröződött. A földfalak mellett gyakori volt az égetett és szárított tégla alkalmazása.

Alföld: Az építkezést a gazdag változatosságban alkalmazott földfalak jellemzik. A tetők rendszerint nyereg alakúak, szelemenes tetőszerkezetüket rövid vagy hosszú ágasok támasztják alá.

Észak-Magyarország: A Felföldön az Északi-középhegység erdeinek fáit és az itt található követ is felhasználták az építkezéshez. A hagyományos tetőfedő anyag itt is a zsúp volt. A módosabb gazdák viszont fenyőből hasított fazsindellyel fedték be a házaikat.

Erdély: Erdélyben a fenyvesek is jó alapanyagot adtak a boronafalú házakhoz. A sok csapadék miatt magas, meredek tetőt építettek, amit fából készült zsindellyel vagy zsúpszalmával fedtek be. A székely ház jellegzetes tüzelőberendezése a kandalló volt. A füstöt egy csövön keresztül a padlásra vezették.

• Boronafalú ház - A magasabb hegyvidékek fenyőerdős vidékeinek jellegzetes építészete. A Kárpát-medencében - főleg Erdélyben és a Felvidéken - a 20. századig volt általános. A fal hosszában gerendákat, (bárdolt vagy bárdolatlan) fatörzseket fektettek egymásra, a sarkoknál lapolással vagy csapolással összeépítve. A réseket agyag vagy moha tömítette, belső falfelület többnyire vakolt volt.

• Zsilipelt deszkafalú ház - Az oszlopok oldalába függőleges hornyokat véstek, s ezekbe vízszintes helyzetű deszkákat vagy pallókat rögzített

• Sövényfalú ház - A falazatot sövényből elkészítették vagy karókra font gallyakkal befonták, majd mindkét oldalon sárral betapasztották.

• Nádfalú ház - Mivel nagyobb teherviselésre alkalmatlan, inkább csak a szárnyékok, karámok építményei készültek így. Általában kívül-belül vályogsárral tapasztották be

II. A falusi gazdálkodó élet jellemzői, jellegzetes mesterségei

1. csoport - A falusi gazdálkodó élet jellemzői

Sokat változott az élet az elmúlt száz év alatt falun és városban egyaránt. A Falusi iskolások olvasó- és tankönyve 1908-ban így mutatja be a parasztportát a Szűcs Istvánék háza tája című olvasmányban:
"Szűcs Istvánék házát lombos fák árnyékolják. Hófehér fala kivillog a zöld lomb közül. Előtte kis virágos kert van. Mögötte nagy veteményes és gyümölcsös kert. Az egész telket sövénykerítés választja el a szomszéd telektől.
A ház végében van az istálló, a pajta és a fészer. Az istállóban vígan viháncolnak a lovak. Örülnek a jó abraknak. Ott vannak a tehenek is a kis borjúkkal. A jászlak alatt házinyúl tanyázik seregestől. Azokat a kis Szűcs Gyuri nagyon szereti.
Az udvar hátulsó végében van a disznóól. Onnan haragos röfögés hallatszik. Bizonyára összevesztek a disznók a moslékon.
Valamivel előbbre a baromfi-ólat látjuk. Lent van a ludak és a kacsák lakása. Fönt az emeleten a tyúkok hálnak. A galambdúc az udvaron áll.
Az udvar közepe táján van a gémeskút. Mellette hosszú vályú. Itt itatják a lábasjószágot. Odébb két diófa egymásra boruló lombbal. A kapu közelében eperfák bólongatnak csöndesen. Nyáron csak úgy hullatják az érett epret. Olyankor a házi szárnyasok nagy lakomát csapnak.
A kerítés mentén akác- és hársfák sorakoznak. A ház előtt a kiskertben néhány alma- és körtefa himbálja ágait.
A veteményes kert Szűcsnét dicséri. Terem abban zöldség, ugorka, paradicsom, saláta bőven. Még a piacra is kerül belőle. Itt van a méhes is. Szűcs gazda ezt nagyon jól gondozza."
Vidéken a gazdálkodó életmód volt jellemző, de többen választottak maguknak mesterséget, és iparosként dolgoztak. Az ő munkájuk is nélkülözhetetlen volt a falu közösségében. A városokban pedig a legtöbben ipari munkából éltek. Sokan dolgoztak gyárakban, vagy saját műhelyükben gyakorolták tanult mesterségüket.
A paraszti és a polgári életformát képviselő falvak és városok között helyezkedtek el a mezővárosok. Ezek lakóit a parasztpolgári élet jellemezte. Az itt élők jelentős része árutermelő mezőgazdasági tevékenységet vagy ipari munkát végzett. A gazdálkodók és az iparosok könnyen tudták értékesíteni portékáikat, mivel a legtöbb mezőváros rendelkezett vásártartási joggal, és a környező települések lakói is gyakran látogatták piacait.

2. csoport - Varga, szűcs

Varga

A bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbeli készítésével foglalkozó kisiparos. A szó a finnugor eredetű varr ige származéka. Első előfordulása 1387-ből származik "sutor" - "lábbelivarró" értelemben. Korábban a tímár szónak volt sutor - "lábbeli varró" jelentése, amely keleti jellegű timsós bőrkészítéshez és feltehetően keleti eredetű és formájú lábbelikhez kapcsolódott. Középkori gyakorlat szerint a lábbelit varró maga készítette ki a mesterségéhez szükséges bőröket.
A hódoltság korában az oszmán-török eredetű csizma hatására alakult a legújabb divat, s azok a lábbelik váltak ódivatúvá, amelyeket az egykor divatos, a tímárokat kiszorító vargák készítettek. A legdivatosabb lábbelit készítő mesterség, a → csizmadiaság a vargákat kezdte leszorítani azon az úton, amelyen a vargák szorították le korábban a tímárokat. Ódivatú lábbelik, sőt bocskor készítésére álltak át, amelynek készítési jogát időnként a tímároktól igyekeztek elperelni, valamint ócska lábbelik foldozására-javítására.

Szűcs
A ruházkodásra alkalmas bőrök szabásával, varrásával és kikészítésével foglalkozó ipari tevékenység. Régi voltára mutat, hogy szűcs és ködmön szavunk bolgár-török eredetű. Szűcsöket már a tihanyi apátság alapító levele (1055), majd az 1211. évi összeírása is felsorol. A 13. sz. végén a magyar tímárok, irhagyártók és szűcsök munkája külföldön is híres volt. A 14. sz.-ban már népes szűcs céhek alakultak. Mátyás király midőn Szabács ostromára készült. Pest, Nagyvárad és más városok összes szűcseit dolgoztatta, 8000 embernek csináltatott ködmönt és prémes kesztyűket. A debreceni szűcs céh 1598-ban kezdett feljegyzéseiből tudjuk, hogy a városban a szűcsök száma a 19. sz. elejéig minden évben meghaladta a 100-150-et. Ugyanilyen népes céhek voltak minden nagyobb városunkban, de még a kisebbekben is számuk elérte az 50-60-at.
A városok céhes mesterei elsősorban a selyem és posztó borítású felsőruhák, subák, menték bélelésével foglalkoztak, a tisztán → bőrruhaneműek közül leginkább cifrázott → ködmönöket csinálták. A parasztok viseletét: a hátibőröket, a subákat, ködmönpruszlikokat csak a 18. sz.-ban kezdték készíteni. Az ő kezük nyomán virágzott ki a szűcsornamentika, mely az irházott és selymezett subákat, a cifra ködmönöket és a melleseket díszítette. A közép számára a 18. sz.-ig az egyszerűbb ruhákat a juhász- és parasztszűcsök készítették, akiknél a mesterség századokon át apáról-fiúra szállt. A juhászszűcsök mosatlan és készítetlen juhbőröket használtak, melyeket töréssel puhítottak. A
A népi szűcsmesterség az I. világháború után majdnem teljesen eltűnt, csupán néhány mestere dolgozik, akik a ma is hordott díszítés nélküli barnára festett bőrmellényeket és derékbaszabott ködmönöket készítik.

3. csoport - Kovács, kádár

Kovács

Elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, ill. foglalkoztak a vas előállításával (→ vasművesség). A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. sz.-ban több ágra is szakadt (→ lakatos).
A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A
Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, volt, aki baromorvosi iskolát végzett. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.

Kádár, bodnár, pintér
Hordókat, kádakat, faedényeket (köpülő, vödör, kártya, léhó, puttony stb.) készítő mester. A kádármesterség a legutóbbi időkig országszerte elterjedt kisipari ág volt. Különösen a nagy múltú történeti borvidékek városaiban (zempléni Hegyalja, Gyöngyös-Eger vidéke, Ny-Mo., Balaton-felvidék stb.) virágzott.
A kádár szerszámai: bárdok, szekercék, faragószék, vonókések, körzők, szalu vagy kapacs, gyaluk, fűrészek, fúrók, kalapácsok stb.
A paraszti kádárok elsősorban a Kárpát-medence magashegyi, erdős területein dolgoztak.
A falusi kádárok elsősorban fenyőfából dolgoztak. Az udvarhelyszéki kádárok a készítendő edény méreteinek megfelelően a fűrésszel földarabolták a fatörzset, majd hasítóval segítségével dongahasábokra hasították. A kiszárított dongákat faragószéken megtisztították, vájó késsel domború felületűre faragták. Ezután hosszú (kb. 180 cm) kádározó vagy eresztő gyaluval simára gyalulták.
Ha a dongák elkészültek, rakóabroncsba kerültek. Mindegyiket külön csíptetővel, ráklábbal fogták az első abroncshoz, majd ráhúzták a többi abroncsot is. Az abroncs vagy káva újabban vaslemezből, régebben hasított-gyalult mogyoróágból készült. Miután kapoccsal helyreszedik az abroncsozás közben megcsúszott dongákat, következik a befeneklés. Csin- vagy ontoravágóval csint vagy fáncot, azaz árkot vágnak az edény alsó szélén, majd körzővel kimérik hozzá a fenékdeszka anyagát. Végül a legalsó abroncs leütése után behelyezik a feneket.
A kádármunkák ideje a háziiparos falukban augusztus végétől novemberig tartott. Az árut az őszi és téli vásárokon értékesítették.

4. csoport - Takács, drótos

Takács
Vászonkészítő szövőmester. A hozott fonalat a takács a → gombolyítójáról → csörlőjével nagy facsövekre átcsévéli. Ezeket a fájfatartóba téve, 12-20 szálával lényegesen gyorsabban végzi a → fonalfelvetést, mint a parasztasszonyok két gombolyagból.
A takács → szövőszéke zártan beépített állványú, nehezebb, rögzítettebb, mint a parasztszövőszék. A → vetélője is eltér a hagyományos csónak formától: ezt gyakran nem is kézzel dobja át → szövéskor a fonalnyíláson, hanem egy zsinór megrántásával a szövőszékre szerelt egyszerű szerkezet kéz érintése nélkül csúsztatja át meg vissza.
A takács terményért vagy pénzért szőtt. A legtöbb faluban dolgozó takács nyáron részesaratónak ment, a mezőgazdaságban dolgozott, s csak ősztől tavaszig folytatta a mesterségét.
A századfordulón a parasztcsaládok a Kisalföldön, a Dunántúl északi kétharmadán és a Duna-Tisza közén úgyszólván csak takácsokkal szövettek. A parasztasszonyok nem is értettek a szövéshez.
A takácsok települését jelzi a Veszprém megyei Takácsi falunév, mely még 1200 előtt keletkezett. Mint a takács szó mutatja, a takácsmesterséget a Kárpát-medencében lakó szláv népek valamelyikétől vettük át. A takácsok kezdetben céhekbe tömörült tanult mesterek voltak. A 14. sz.-tól alakultak városainkban takácscéhek, falvaikban pedig a 17. sz.-dal kezdődően kapott jelentősebb szerepet a takácsok munkája. Előbb a nyugati országrészeken alakultak falusi takácscéhek, a 18. sz.-ban már a Dunántúl északi részén és a Kisalföldön is jórészt csak céhes takácsok szőttek, s a 19. sz. közepén az akkori Mo. délnyugati felében általános volt a házilag készített fonal takácsmesterekkel való megszövetése.

Drótos
Szlovák vándoriparos (drotari), aki főleg eltörött cserépedények javításával, drótozásával foglalkozott. Az értékesebb fazekaskészítményt, keménycserepet a vándorló drótos előre is összedrótozta. Munkájához fekete vashuzalt vagy sárgarézdrótot használt. Leghíresebbek voltak a trencséni, abaúji drótosok, akik az egész Alföldet bejárták. A rendszeresen megjelenő drótos a magyar falvak és városok jól ismert, megszokott alakja volt. A századforduló után a bádogedény térhódításával az eredeti drótos foglalkozás fokozatosan megszűnt. Azóta a drótosok a kilyukadt bádogedények foltozásával foglalkoznak.
A drótos rendszerint kerékpáron közlekedik, hátán faládában hordja a szerszámokat és a bádogot. Legfontosabb szerszámai: a kalapácsok, fogók, szegecsek, csiriz. A falvakban rendszerint elnyújtott "Fazikat fodoooozz!" kiáltással hívja fel magára a figyelmet. Ma Mo.-on a leghíresebb drótosok az Abaúj megyei Háromhuta községben élnek.

5. csoport esztergályos, csizmadia

Esztergályos
Esztergán dolgozó, fatárgyak készítésével foglalkozó mester. Az esztergályozás elvét az ókori Mediterráneumban találták föl. Az eszterga legegyszerűbb típusa a nyirettyűs eszterga: a megmunkálandó tárgyat, a ráhurkolt nyirettyü segítségével, bal kezével az esztergályos tartja váltakozó forgó mozgásban, a jobb kezében fogott vésővel pedig az esztergába fogott fát formálja.
Tökéletesebb szerszám a lábbal (újabban motorral) hajtott lendkerekes eszterga. Ha az esztergályos a munkába vett darabra a forgás tengelyének irányába forgatja a vésőt, henger, kúp vagy gömbölyű test formálódik. Ezt nevezik kerekre esztergályozásnak vagy kerekítésnek.
Az esztergálás szerszámai: satuk, vésők, vonalzók, körzők, reszelők, fúrók, harapó- és csípőfogók. Az esztergályos készítette a 19. sz.-ig általánosan használt fa ivó- és étkezőedényeket (fakupa, fatál, fatányér).
A 18-19. sz.-ban a nagy hadi rendelések és a csutora (fakulacs) páratlan népszerűsége lendítette föl az esztergályosság egyik speciális ágát, a mo.-i → csutorásmesterséget, melynek súlypontja a Dunántúlon volt. A legnevesebb csutoráscéh a 18. sz. elejétől Veszprémben működött. Csutoráscéhek dolgoztak még Nagykanizsán és Miskolcon is.
A csutorás legfontosabb szerszáma a kotróvas, amellyel a csutora oldalán vágott nyíláson át a belsejét esztergálja ki. Ha az üreg elkészült, szájnyílást vág rá, majd az oldalát pontosan illeszkedő fakoronggal elzárja. Végül, hogy a folyadékot jól tartsa, viasszal vagy gyantával önti ki. Ezután következik a nyak, a kupak és a lábak kifaragása, valamint oldalának díszítése.
Az esztergályos- és csutorásmesterség a századfordulóra országszerte elvesztette jelentőségét. Az esztergályos faedényeken kívül rokkát, orsót, bútorrészeket, mozsarat, csapot, csigát, dobozt stb. készített. Esztergályos csinálta a tajtékpipát is.

Csizmadia
A csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük. A középkori lábbelidivatot váltó keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a 16. sz.-ban a kifordított szárat a talp visszájához erősítő, ún. fordított varrás volt.
A múlt század második felétől a magyar parasztság számára készült csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-európai eredetűek váltották fel.
A csizmadiák a csizmák készítésén és fejelésén kívül még másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak. Különösen amikor azok divatosak voltak: pl. a cipellő, a papucs és ritkábban a bőrkapca. A csizmadiák a 17-18. sz.-ban számos mo.-i városban népes céhekbe tömörültek.
A 18-19. sz. fordulójától a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették.

I. Család, rokonság

1. Csoport - Társadalom, nép, nemzetiség

Társadalom

A társadalom a közös lakóterületen élő emberek összessége, akiket a közös viszonyrendszerük és intézményeik - gyakran a közös érdeklődésük, ismertetőjegyeik, kultúrájuk - megkülönböztet más csoportok tagjaitól.

A társadalom köznapi értelmezése nagyobb embercsoportot jelöl, akik egyfajta rend szerint együtt élnek. Tagjai társas hatás, befolyásolás révén nyomást gyakorolhatnak az egyénre és ezen módon az egyén is hatással van tagjaira. A társadalom kifejezés a "társ" szóból született a latin societas ("társadalom") mintájára, amely a "társ" jelentésű socius szó származéka (ez a magyarban is használatos a "szocio-" előtagban). Így a társadalom jelentése viszonylag közel áll a "társ", "társas","társaság" szavakéhoz.

Nép - nemzetiség:

Sok együtt élő ember; egy nemzethez vagy nagyon nagy csoporthoz tartozó, zömmel közös származású emberek, akik többnyire egy területen élnek, és közös kultúrát, nyelvet használnak - tekintet nélkül korra, nemre, rangra és más szempontokra.

A magyar nép a magyar nyelvet használja, így a magyar kultúra és eszmék továbbvivője. A magyar nép tagjai a külföldre szakadt magyarok is. A mongol nép rokonai az eszkimók is.

A nemzetiség egy adott állam területén az államalkotó nemzethez vagy nemzetekhez képest kisebbségben élő etnikai csoport. Ma körülbelül egymilliárd ember él a világon olyan helyzetben, hogy nem tartozik az államalkotó néphez, hanem nemzeti vagy etnikai kisebbség tagjaként él. A nemzetiség általánosságban társadalmi, területi, politikai és nyelvi fogalom.

Magyarország fennállása során mindig is különböző nemzetiségek otthona volt. Az első nagyarányú betelepítések a tatár és a török pusztítások miatt történtek, a mezőgazdasági munkaerő fenntarthatósága végett, a 13. és a 18. században. Trianon után arányuk részben megváltozott, az ország nemzetállammá, homogénebb etnikumúvá vált. Ezt fokozták a második világháború utáni lakosságcserék és kitelepítések.

2. Csoport - Család, rokonság

Kik is tartoznak a rokonságba?

Egyenes ágon a legközvetlenebb rokonaink a szüleink, az édesanyánk és az édesapánk. Az ő szüleik a mi nagyszüleink, a nagyanyánk és a nagyapánk. Sokan olyan szerencsések, hogy még élnek a nagyszüleinek a szülei is, a dédanyjuk és a dédapjuk. Az őket megelőző generációkat már csak kevesen ismerik. Talán már a nevüket sem tudják felsorolni ükapjuknak, ük­anyjuknak, és az ő szüleiknek, a szépapjuknak és a szépanyjuknak. Az előttük élt ősök sok család esetében pedig már egészen a feledés homályába merültek.

Az oldalági rokonsághoz tartoznak a testvéreink, akiket már koruk szerint is különböző névvel illetünk. Az idősebb fiútestvér vagy fivér a báty, a fiatalabb fiútestvér az öcs. Az idősebb lánytestvér a nővér, a fiatalabb a húg.

Testvérünk gyermeke az unokaöcsénk és az unokahúgunk. A szüleink testvérének a gyermekét nevezzük unokatestvérünknek. Az unokatestvérséget is számon tartjuk több generáción át. A nagyszülők testvérének unokája a másod­unokatestvér, a dédszülők testvérének dédunokája pedig a harmad-unokatestvér.

Szüleink fiútestvére, vagy lánytestvérének férje a nagybácsink. Szüleink lánytestvére vagy fiú­testvérének a felesége pedig a nagynénink vagy ángyunk.

Műrokonságnak nevezzük a komaságot. A koma, komaasszony kifejezés a szülők és a keresztszülők közötti kapcsolatot jelzi, amely nagyon gyakran ifjúkori barátságból alakult ki.

Gyakran a rokonokhoz hasonló szoros kapcsolat alakul ki a szomszédokkal is, akik a közvetlen közelünkben élnek. A jó szomszédra mindig lehet számítani. Sok szólásunk, közmondásunk utal erre:

Egy jó szomszéd jobb egy atyafinál.
Okos gazda szomszéd házát is védelmezi a tűztől.
Jó szomszéd a rosszból is jót csinál.

De megjelenik a rossz viszony is ezekben a népi bölcsességekben, ami gyakran megkeserítheti az egymás mellett lakók életét:

Irigy a szomszéd szeme.
Szomszédasszony lúdjának nagyobb a tojása.
Rossz szomszédság, török átok.

3. Csoport - Családfa, családfakutatás