József Attila: Curriculum vitae

(Órai munka, a szöveghez kapcsolódó feladatlapok)

(03.10.)

REDMENTA 8.c

REDMENTA 8.d

Összefoglalás

• A realista irányzat képviselője volt. Műveiben a magyar élet minél teljesebb bemutatására törekedett. Móricz, szakítva a romantikus parasztábrázolással, az idilli falukép bemutatása helyett a vidéki szegénységre, nyomorra, szellemi elmaradottságra igyekszik felhívni a figyelmet. Képes azonosulni szereplőivel, mert érti, ismeri a parasztság problémáit. Elsősorban társadalmi feszültségek ábrázolására törekedett, és ő az első írónk, aki a falun belül is látott társadalmi tagozódást.Jellegzetes témái: a parasztság élete, a kisvárosi értelmiség (tanítók, református papok) sorsa, a dzsentri élete és pusztulása a XX. században. Kezdettől fogva nagy érdeklődéssel fordult a magyar történelem felé is (Erdély trilógia, Rózsa Sándor).

• elszegényedett apa
• rajongva szeretett anya
• a debreceni kollégium kitűnő diákja
• író szeretne lenni, aki jobbá teszi a világot
•  amikor elfogadhatatlan helyzetbe kerül, édesapja a sárospataki kollégiumba íratja át

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Ábel - beavatás

- Mért sóhajta akkorát - kérdeztem -, mintha elfutó nyulat látott volna?

- Hát én hol láttam volna nyulat? - fogta meg apám a szalmaszálat.

- Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég?

- Ott szemnek elég van.

- Pedig a hasnak kéne - játszottam tovább.

- Ha kéne, fogj! - mondta apám is hegyesen.

- Ha erdőn volnék, fognék is.

- Hát itthon nem tudsz?

- Itthon bajos.

- Hát fogj bajosan!

Úgy tettem, mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.

- A parancs: parancs! - mondtam, és kifelé indultam.

- Hová mész? - kérdezte apám.

- Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.

- Tán nem ment el az eszed?

- Nekem lehet, hogy el - feleltem -, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza! (...)

- Hát ez a nyúl mért lett volna követ? - tudakozódtam.

- Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.

- Hát oda mért?

- Oda lakni.

- Még oda is elmehetek - mondtam.

- Te el - ravaszkodott apám -, ha nem félnél ott egyedül lenni.

Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra; s most is felugrott bennem rögtön a hős.

- Sok mindent űsmerek - mondám kereken -, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátron, tiszta egyedül!

Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat:

- Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.

- Hova megyünk ki?

- Mi a Hargitára, s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Hargitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.

Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit, csak béhúztam a nyakamat, s úgy pisloghattam, mint a béka. S bántam is már abban a percben, hogy az előbbi szavaimmal oly nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.

Ábel - jellem

- No Ábel, beléegyezel-e abba, amit apád csinált veled, s amit az igazgató csinált veled?

- Beléegyezem - válaszoltam.

- S hát a jövőre nézve mit határozol?

- A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam fejétől akarok ember lenni.

Ez azt jelentette, hogy többet senkinek sem hagyom, hogy engemet térengessen, hanem a magam belátása és akarata szerint fogok cselekedni. S a célom nem lesz más, hanem először a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom s a házam felvirágoztatása. De arról, hogy ezt a gyarapodást miképpen kéne elkezdeni és véghezvinni, arról most nem gondolkoztam, hanem azt a jövőre bíztam. Csak annyit szögeztem magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.

Ábel - jellem

Én pedig ott maradtam egyedül, pedig úgy kezdett volt már buzogni a lelkem, hogy bölcs dolgokat tudtam volna tovább is mondani. Azonban nem sokat ér bármiféle bölcs gondolat, ha nincs, akinek megmondja az ember. Még a felettünk állón, kit a Mindenek Urának neveznek, még Őrajta is csodálkozni kell, hogy akkora világmozgató tudománya s annyi teremtő gondolata van, s mégis meg tudja állani, hogy élőszóval nem mondja senkinek! Ha én olyan hatalmas lettem volna, amilyen hatalmas Ő, még azt is megpróbáltam volna, hogy a bent heverésző csendőrt, onnét a tábori ágyról, az égbe vigyem. De hát én csupán egy szegény és növendék pásztor voltam, akinek a tejét egy hívatlan katona is megihatja!

- Hát hol van az igazság? - kérdeztem tűnődve.

S mintha lépcsőről lépcsőre mentem volna az én magányosságomban, egymás után tettem fel a kérdést:

- A tejben, aki ahhoz pártol, aki leghamarább megissza? A kecskében, akit akárki megfejhet?! Bolha kutyámban, aki nem ugathatja meg azt, akit ugatásra érdemesnek talál?! A fekete bombában, aki a tolvajt és a megváltó embert egyformán szaggatja széjjel?! Fuszulánban, aki csal és mégis megmenekül?! Az igazgatóban, aki olcsó pénzen embereket tud megvenni, hogy azok sok mindent elvégezzenek, amit neki kéne elvégezni?! Vagy az édesanyámban, aki engemet szült s nem egy királyfiút?!

Bizony, érdekfeszítő kérdések ezek, még ha a Hargitán teszi is fel valaki! S hiába siet a nagy természet az ember segítségére, mert a felelet itt is lebegve úszik el, mint a köd. A nagy csend kárba vesz, a fák biztatása céltalan, s a föld várakozása is hiábavaló.

Mert a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az talán csak annyi, hogy az igazság is széjjel van szórva, amiként az emberisség a földkerekségén. S ahogy az embereket nem lehet egy akolhoz terelni, azonképpen az igazságot sem.

Márkus

A könyörületes Úr nevében! A maradék gyertya köszönő lángja lebbenjen felétek, akik a gyarló és szenvedő emberiség követei vagytok, megtévedt testvéreim! Megtévedtetek, hogy annál többet tudjatok szenvedni. Az Isten vezetett titeket erre az útra, mert mindenkit Isten vezet mindenüvé. Nem tudhatjátok, hogy a bűn mikor változik erénnyé; mint ahogy nem tudjuk, mikor és hogyan változik át ama kenyér és bor, amelyről Jézus mondá az ő igéit. Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok, és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek? Gondoljatok hát az édesanyára, aki bűneinkért szenved. Gondoljatok rá, és akkor könnyű lesz nektek jót cselekedni.

Eme szavak után felemelte Márkus a kezeit, és így folytatta:

- Isten gyarló szolgája fölétek emeli kezeit, és az Ő szent nevében megáld titeket. Legyetek jók és térjetek meg arra az útra, ahol mindnyájunkat vár az édesanyánk. Titeket is, engemet is...

Többet nem tudott mondani, hanem hirtelen leült, és az asztalra borulva zokogni kezdett.

Fuszulán is a mellére ejtette a fejét, és sírva fakadt.

Sírva Surgyélán is.

És velük én is.

Reggel a szakállasok kezet fogtak velünk, és szó nélkül, lehajtott fejjel, elhagytak minket.

Attól a perctől kezdve Márkus is nagyon megváltozott. Keveset beszélt, folyton csak nevetett és játszani akart; majd az egyik napon fából szemeket kezdett faragni, hogy azokból rózsafüzért szerkesszen össze. Sokat és hosszú napokon keresztül faragta őket; s amikor aztán minden szem elkészült végre, akkor a ház előtt hóhalmokat kezdett építeni. Sok hóhalmot, és egy sorjában a mező felé. Nem tudtam elgondolni, hogy miben mesterkedik, de aztán egy reggel így szólt hozzám:

- Gyere, Ábel!

- Hova, te?

- Oda, hogy nézd meg, ki beteg!

Hát kimentünk ketten, s akkor a ház elé állított engemet Márkus. Ő pedig nekihuzalkodott, mint a futók, és egymás után szökdöste átal a halmokat. S amikor sikeresen megtette az akadályos utat, visszajött hozzám, és büszkén megkérdezte:

- Hát ki a beteg?

- Valaki más, de te nem! - feleltem.

- Ezután minden reggel megcsinálom ezt - tette hozzá Márkus; majd így folytatta: - Most pedig megyek, s imádkozom.

Bémentünk a házba, ahol ő mindjárt a kezébe vette a hargitai rózsafüzért. Alig kezdett azonban imádságba, erős köhögés jött reá. Odamentem és megfogtam a fejét, de a köhögés nem akart szűnni. Egyszerre vért is láttam elébuggyanni a száján. Erre még nagyobb gyámolítással fogtam meg, s biztatva mondogattam neki:

- Ne félj! Ne félj!

De akkor már sugárban ömlött belőle a vér; aztán beléesett a karjaimba, és ott kínlódott egy ideig.

Úgy vittem két karomon az ágyba, akár egy gyermeket.

Fehéren feküdt, mint a halom, amit ő rakott össze, hóból. A jobb kezével erősen fogta a rózsafüzért, melyet itt-ott pirosra festett a vér.

Már hiába szóltam hozzá, nem felelt.

A szíve is csak úgy vert, mint a madáré.

Egy félóra múlva úgy sem.

Nem mertem kimondani, de tudtam, hogy meghalt.

Befejezés

Akkor éjjel ott aludtam kutyástól a barátoknál, másnap pedig elmentünk ketten a szeredai bankba; a zárral a kezemben.

- Itt van s átaladom! - mondtam az igazgatónak.

- Te mit beszélsz?

- Én azt, hogy ennek a zárnak és ennek a kulcsnak a jelképében ezennel átadom a hargitai házat.

- Hát miért?

- Azért, mert a pásztorságot béfejeztem.

Több szót már nem is folytattam, hanem felvettem makacsul a februári fizetésemet, amit azzal a hírrel szereztek meg, hogy Surgyélán és Fuszulán a szeredai csendőrségnél maguktól jelentkeztek.

- Ezt Márkus cselekedte! - mondtam.

S azzal eljöttem, Bolhával egyetértve.

Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s megmondtam azt is neki, hogy többet nem megyek vissza pásztornak a Hargitára. Nem tudom, hogy mit látott rajtam apám, de nem erőltetett a visszamenésre, hanem csak megkérdezte:

- Hát mit fogsz csinálni?

- Valamerre városba megyünk, Bolhával ketten.

- Oda mért?

- Azért - feleltem -, hogy megkeressük a testvéremet, Káint, aki okozza, nekünk Ábeleknek, a rosszat.

Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogott, hogy hazaköltöztesse a Hargitáról, ami ott a mi tulajdonunk volt. Amíg ő odajárt, azalatt én Bolhával elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (részletek)

Nyolcadik fejezet

Misi egészen elfelejtette minden búját-baját, s hangosan felnevetett.
- Igaz is - mondta Nagy úr mosolyogva -, nem eleget verekedtünk annyi ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Urál mellett az Északi-Jeges-tengerig, le az Urál mellett a Káspi-tóig, keresztül a Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta... Már negyvennégy éve béke van!... fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenben mondják: a kéménybe korommal!...
- És erre nyugatra nincs rokonunk? - kérdezte Misi.
- Nyugat-Európában? - kiáltott fel Nagy úr. - Hogy volna!... Itt laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek... A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek, norvégok, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind megölő ellenségünk!... Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a világon... Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon értik egymást, két testvérnyelv és testvérészjárás... Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket... De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson, s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen átvettünk az ő műveltségükből, így jött be a temérdek szláv szó, megtanultuk, s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az édesanyja se ismerne rá... A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.
- De hát ez borzasztó - bámészkodott Misi a térképen -, semmi rokon.
- A rokonok?... Azokból pedig mi hasznunk?... Rokon volna a bolgár: de az elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett... Rokon volna a török: de az mohamedán, s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak, s ők is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédok, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról-Éváról meg a diófáról.
Misi a foga közül tréfásan szólt:
- Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a te anyád meg az én anyám: két asszony.
- Így valahogy... - mondta Nagy úr. - A Magna Ungaria, amit még most is Jugriának írnak sok térképen, megszűnt a tatárjáráskor. Az egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgyis kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz birodalom egységes volt, és görögkeleti vallású volt a cár, s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon utána nyomozni a Kaukázusban s a Volgánál a magyar ősrokonoknak... Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum... meg a sabartoiasfaloi... (Így is hívták egy időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphürogennétosz, a magyarokat.)
Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelyeknek változatos színeibe a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt befestve, elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek körös-körül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind száját tátaná, s arccal fordulna felé titokzatos és kísérteties lények módjára.
- Fenyegetik... - mondta rebegve.
Nagy úr is soká hallgatott:
- Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök csatatéren lakjanak... Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a besenyők, jöttek a kunok, jöttek a tatárok, a törökök, ezeket a magyar vagy beolvasztotta, s megmentette tőlük Európát, vagy megverte, s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet, de hát ők veszekedhettek egymással, s dolgozhattak a belső harcok közben, s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország! Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt... Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk... mert ezek állandó hódoltságban éltek, s voltaképpen kiegészítő területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a janicsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket janicsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni, s az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképpen a Balkán élte ki magát, mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság, az mindig csak jégtörő és védőgát volt... De mi lesz a jövőben?... Az az egy bizonyos, hogy a múlt érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat... sem a fajtánkat... Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló volna, s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész emberiségnek haszna lenne...
Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak, s egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana előtte kidagadó izmokkal, ökölre s bajvívásra készen.
- Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?
- Szövetségben vagyunk? - kérdezte gúnyosan Nagy úr. - Nem vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.
- Ez is - mondta Misi -, tessék nézni, ez is itt lent! - s Románia félkörére mutatott Erdély mögött.
- Igen - mosolygott gúnyosan a nagydiák -, az is harapós, az is mar... Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet... Hanem az biztos, hogy... kutyamód körül vagyunk fogva... az ember csak azért bosszankszik, mert eszibe se jut... Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).
Így politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1892-ben.
Tűnődve nézték mind a ketten a térképet, s keresték a szabadulás útját.
- Nincs más hátra - mondta a nagydiák -, muszáj elvárni a sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk. Abba a percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban, s lesz belőle egy-kettő-három vagy négy ország... Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve, s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor (tudja, Jókai megjövendölte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az ember). Egyszóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia kultúra; itt tesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom belső vára... Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom, mint a mienk negyvennyolcban, hogy a főurak s a köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható a legnagyobb birodalom sem... De hát ezt maga nem érti, öcskös...
A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb diáknak valóban már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak meggyőző fonala.
Azért nem hagyhatta abba a nagydiák a beszédet anélkül, hogy a következőkben össze ne foglalja:
- Ha nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bújhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő is magyar: no, hát akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld... Érti? Hogy a külföldinek az, hogy magyar, ne azt jelentse, hogy ez is egy kis rabló a nagy rablók közt!... Hanem azt, hogy ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás mellett. Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt, mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott, rögtön teremtett!... Tanult és dolgozott... Szeretett és boldogan munkálkodott... Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!... Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!... A magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!... Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika...
Akkor csengettek odakint az udvaron, s a nagydiák feltette a kalapját és kiment.
Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már elment.
Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly, s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország drága szép kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme előtt.
Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.
Leírta benne életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait, s valamennyit dicsőítve és magasztalva, és nem emlékezett most semmire, csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjászületett, s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől tátongó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte, s szinte büszke volt szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a példaképe már, hogy ha ő egymaga keresztül bír verekedni a bajokon, akkor az egész magyarság győzni fog...
Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyellte, habozott is, hogy ne tépje el, de elröstellte magát: úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni, legyen ez intő jel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.
Összeszorította a fogait, s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távoljövőbe, s a latin szintaxissal hóna alatt kiment a coetusból.

Tizenegyedik fejezet

S akkor kinyílt az ajtó, bejött a pedellus, s látta, hogy a karjával repülő mozdulatot tett, s hallotta, hogy azt mondta: tululu!
Igen elszégyellte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével, s lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem!
István bácsi nemigen mondott semmit, csak egy kicsit gyanús szemmel nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna, s intett neki, hogy jöjjön vele.
Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, nevetett egy pillanatig, s úgy gondolta, hogy ő most nagy költő lett, csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti...
Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres tantermen mentek keresztül, s azon túl volt egy kis keskeny tanári szoba, s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt lenni.
Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári törvényszék - gondolta magában.
Odaállították maguk elé, és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:
- Nyilas Mihály második gimnazista, felelj a következő kérdésekre... De figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél, és milyen számok voltak azok, s mi történt a reskontóval.
Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:
- Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a reskontót, és innen elveszett.
- Igen? - mondta szigorúan a tanár. - Elveszett? Ez ugyan már a második kérdéscsoporthoz tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: honnan ismered te Török Jánost, mit ígért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit ígért?
- Nekem? - mondta a kisfiú.
- Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot ígért a reskontóért, s neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.
Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen pillantottak rá.
- Hol van a tíz forint?
- Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe, s én csak másnap találtam meg - rebegte a gyermek.
- Hol van a tíz forint?
- Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr - hazudta Misi.
- Igen? Ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más által rád bízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.
Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz. Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt, s megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizony isten gondolt rá. De ez a hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni, hogy süt a nap, és kemény a kő...
- Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: mi történt az ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogyan szólanak azok a tanárgyalázó nóták, s milyen tivornyákban vettél ott részt?
Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?... Ő ott sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s szombaton délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban, s annak volt egy előszobája is, és ez a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna.
- Mert - folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár -, mert az a vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen erkölcstelen összejöveteleken készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.
- Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanáig, hogy ott volt valami.
A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:
- Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott, hogy te pénzeket küldözgettél; kinek, mennyit s miből?
A kisfiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom, s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?
- Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.
- Ez egy haszontalan fiú - szólalt meg mellette jobbról egy vastag tanár -, még a cipőkenőcsöt is megette.
Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! Azt is ő ette meg és nem Böszörményi? az övét!... Nézett erre az emberre, akinek egészséges, húsos arca volt, szürke szeme, s gesztenyeszínű sodrott bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár:
- Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este lámpagyújtás után? A leányokat bámultad az utcán?
Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt, hátradőlve ült a székén, fél lábát a szék lábába akasztva, s fél karral a szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy batyu; vastag ajkú pöffedt kis ember volt, barna bőrű s kevés bajszú, oly undorító volt, mint egy varangy; Misi ijedten rámeredve nézett, s nem tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett.
És nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem bírt betelni ezzel az iszonyattal.
Aztán a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes figyelni, csak árván állott ott, s nem azért volt árva, mert bántották, hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, éppoly kevéssé értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkiről és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani, s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a tanároknak, s ő csakugyan rossz és gonosz ember, s kereste a múltjában az igazságot, s akkor elhatározta, hogy meg is fogja mondani a bicskát, amit ellopott: ott van a szemétláda mögött.
- De micsoda egy megátalkodott fiú ez - szólalt meg ebben a pillanatban az elnök -, semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!
Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy "ti mindnyájan elébem fogtok jönni, s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek", és hangosan azt mondta:
- Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!
S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyellte, hogy ilyen taknyos gyerek, és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és nagyot cselekedne.
- Mióta tanítasz Doroghyéknál?
Misi gondolkozott; nem emlékezett rá.
- Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.
- Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a fizetésed?
- Két forint.
- Egy hónapra?
- Igen.
- Osztálytársadat tanítod?
- Igen.
- Mire?
- Számtanra és latinra.
- Egyébre nem?
- Nem.
- Földrajzra, magyarra, semmire?
- Nem.
- Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat?
Misi hallgatott.
- No de hát ez persze nem tartozik most ide - szólalt meg egy másik tanár.
- De igenis, idetartozik - szólt az elnök -, mert az határozza meg az erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekkel telített lélek. Hogy ismerkedtél meg, s milyen viszonyban voltál a növendéktársad testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?
Misi szemöldökét felhúzza magasra.
- Jóban - mondta csendesen.
- Hogyhogy?
- Kérem szépen, az igen jó leány - mondta Misi.
- Jó leány! - kiáltott fel a professzor. - Egy leány, aki az erkölcsi romlottságnak akkora fokára süllyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az neki jó leány! Na, hát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!
De Misi lesütötte a szemét, s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen, gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele, és úgy feszegetni ki titkait; ó, istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé, s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.
- Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.
- Tessék.
- Mondd csak, fiam, mondd csak gyermekem - szólott a fekete szakállas ember, aki most hozzáfordult -, hogy vetemedhettél te arra... mégis nem kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! Ezt neked érezni kellett, hogy ezt nem szabad!... Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!?...
- Én nem adtam el!
- Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért hazudtál az öregúrnak, hogy a budapesti lutrira tetted, és nem a brünnire, és a brünni számokat nem olvastad fel neki?
- Nem volt benne az újságba, tanár úr.
- Ne hazudj!...
- Nem volt benne.
- Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad! Eladtad, gazember! Ne hazudj a szemembe, kis gazember, mert úgy váglak pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe hazudni?!... Miféle gyerek vagy te? Mi az apád?
Misi hallgatott.
- Nem hallottad? Mi az apád?
- Ács.
- Na, meglátszik! Így nevelni rá a hazugságra... Ez bele van trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek?
Misi erre a szóra merev lett, s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a gyereket, s mézes szavakat keresgélt, hogy önmaga ellen tanúságra bírja, most parasztdühvel kelt ki magából, s a gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről:
- Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gaz lélek! kitépem a füled, te...
De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította, s orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett, s úgy nézett ki, mintha egy pillanat múlva kész volna nekimenni a tanárnak.
- Teljesen romlott erkölcsi karakter - mondta az elnök türelmetlenül -, azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes halmazata, amely előttünk áll, s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de egy kipróbált és rafinált gonosztevőnek is becsületére válnék.
- Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!
- Jeles tanuló, jeles tanuló - mondta az elnök -, az ész, az egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívben, s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.
- Én nem akarok debreceni diák lenni tovább! - kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.
- Debreceni diák!... Nem akarsz debreceni diák lenni?... Először is aligha rajtad áll, barátocskám... és másodszor, még az akasztófán is büszke lehetsz rá, hogy valaha bármely rövid ideig is debreceni diák voltál!... Gaznép!
A hangjában valami rendkívüli áhítat és pietás, lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy "debreceni", amely szinte magasztos hevülettel töltötte el, úgyhogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában, s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta, s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is, és egyszerre szégyellte magát vakságáért és szerencsétlenségéért... hogy bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.
De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló erkölcséről, a haza jövőjéről...
- Eredj ki - szólt aztán az elnök a gyereknek -, majd várj be, és majd hívatunk, ha kellesz.
Akkor a kisfiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt jelen, s azt mondta neki:
- Kérem szépen, igazgató úr, azért jó fiúnak tetszik engem gondolni, ugye?
Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:
- Hm... Éppen azt akarjuk megtudni... Éppen ezt firtatják a professzor urak!...
A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de szíve azért titkon mégiscsak az öregúrnál maradt egy kicsit.
Ahogy kilépett az ajtón, s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak éppen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis keménykalap volt, nagy, sötét szeme kutatva pillantott körül, s ahogy felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.
- Misikém - mondta, s a keblére ölelte.
És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja karjába, s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt belőle a zokogás.
Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és megszabadítja őt...
- Bántanak - fuldoklott ki belőle ez az egy szó -, bántanak, Géza bátyám...
És az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát, s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, ó, azok a drága, nagy komoly szemek!
- Édes kisfiam...
- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

Összefoglalás

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai

Versciklus:
Olyan versek sorozata, amelyeket a költő maga állított össze. Általában azonos témakörbe
tartoznak.

A versciklus műfaja: Elégia

A versciklus stílusa:
Lírája elsősorban a szimbolizmushoz kötődik, de a versciklusban már felfedezhetők az impresszionista hatások, sőt a vége  felé már az expresszionizmusé is.

A szegény kisgyermek panaszai:

1910 A Nyugat első nemzedékének, de talán az egész 20. századi magyar lírának legsikeresebb és legnépszerűbb kötete. Az első kiadásban 32 vers jelent meg. 1923-ig 63 versre bővült a kötet. Saját gyermekkori élményeit reprodukálja. A visszaálmodott gyermekkor a téma, a családi biztonság, s a szülőföld, melyhez a hazaszeretet köti.

A gyermeki benyomásokból adódó világra csodálkozás, a minden mögött titkot sejtés.

A versciklus jellemzői:

A versek csoportosítása (téma):

A megjelenítés módjai:

Élményvilág:

Pszichológiai háttér
A század felfedezése Freud munkássága: a gyermekkor élményei befolyásolják a felnőttkort

És látom őt, a Kisdedet...

Kisded szó nagybetűvel ezzel is jelzi, hogy mennyire fontos számára a gyermekkor. A kereszténységben Jézus szinonimája. Megváltás remél, mely önismeretet jelent. A gyermeket kell visszahozni, hogy megismerhessük önmagunkat. A gyermek az önkifejezés eszköze lesz. "Ő a pap az igazi a szent" úgy állítja be, mint gyóntatóját. Erős érzelmesség jellemzi képeit: angyali:"fehérlő ingbe lépdel (...) integet szőke fejével (...) Arany gyertyácskát tart keze".

A rút varangyot véresen megöltük:

A felnőttek bűneire ismer a gyerekek játékában. A vers végén már nem a gyermek, hanem a felnőtt szólal meg, aki visszanézve törpe gyilkosoknak nevezi egykori önmagukat. => minden élet szent, még a varangyé is.

Ez a beteg, borús, bús, lomha Bácska:

A felnőtt világ durvaságait idézi fel. Babonás félelmek gyötrik, amikor a kocsmai tivornyázásokat maga elé képzeli. (ördög).

A versek formai eltérései a gyermeklélek összetettségét tárják fel. Célja azonban nem a meggyőzés sokkal inkább a gyönyörködtetés. Dallamosságával, lágy, csengő hangjaival.

Kosztolányi Dezső

1885-ben született Szabadkán. Apja Kosztolányi Árpád fizika- és kémiaprofesszor, iskolaigazgató. Édesanyja a francia származású Brenner Eulália.

A gimnáziumot Szabadkán kezdte, majd magántanulóként, Szegeden fejezte be.

Budapesten beiratkozott a bölcsészkar magyar-német szakára. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot - Négyesy professzor stílusgyakorlatain - Babitscsal, Juhász Gyulával, Karinthy Frigyessel.

Újságíró lett, első cikkei a Szeged és Vidékében jelentek meg. 1906-ban a Budapesti Napló kérte fel munkatársnak.

1907-ben jelent meg első verseskötete, a Négy fal között.

1913-ban házasságot kötött Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven jelentette meg novelláit.

Az első világháborúig tartó időben igazi, programszerű dekadens költő: a század emberének, pontosabban, polgárának szorongásait, hite vesztését, magára maradottságát fejezi ki, de olyan bravúrosan játékos versekben, hogy az olvasót a pesszimista tartalom ellenére is inkább felderíti. Ennek a korszakának legkiemelkedőbb alkotása, A szegény kisgyermek panaszai - a kisgyermekkori emlékek, félelmek, vágyak, benyomások művészi felidézései. Ezzel a kötettel (1910) lépett Kosztolányi a kor költőinek első vonalába.

Az első világháború kitörésétől a forradalmakon át az ellenforradalom első évéig tart a nagy ingadozások kora. Kosztolányi verseiben és prózájában kifejezi a háború borzalmait. 1918-ban a forradalom mellé áll, a tanácsköztársaságtól visszariad, majd 1919 végén vállalja az ellenforradalmat. De az ellenforradalom terrorjától elfordul, és baráti körével együtt politikamentességbe vonul.

1920 után óriási szorgalommal építette fel életművét. Ebben az időben keletkeznek kitűnő novelláskönyvei (Tengerszem, Esti Kornél). Csak úgy árasztja a műfordításokat. És ez időben írja regényeit. Ezek elsősorban lélektani regények (Néró, a véres költő, Édes Anna).

1933-ban mutatkoztak betegségének első jelei. Sorozatos műtéteken esett át, s Stockholmba is elment rádiumkezelésre.

1936-ban halt meg Budapesten.

Stílus:

Legfőbb eszméje a humanizmus: Az emberi értékek tisztelete. Az ember egyéniségét emeli ki.

Korszakai:

1. A háborúig: sejtelmes hangulatok, gyermekkori emlékek foglalkoztatják. Ennek a korszakának legkiemelkedőbb alkotása, A szegény kisgyermek panaszai - a kisgyermekkori emlékek, félelmek, vágyak, benyomások művészi felidézései.

2. A háború hatása: a létezést, az egyszeri életet ünnepli. A mindennapi élet apróbb dolgai foglalkoztatják. Ugyanakkor verseiben és prózájában kifejezi a háború borzalmait.

3. Utolsó évei: búcsúztatja az életet nagy ívű költeményeiben.

Ady Endre szerelmi költészete 

Bevezetés:

Szerelmi költészet, két múzsa → Léda, Csinszka (Megújulását is hozó Léda-versek, Hagyományosabb elemeket tartalmazó Csinszka-versek) → két korszak

Léda versek (általánosan)

- Párizs (Léda révén jutott el Párizsba)

- kettősség : szerelem boldogsága, kín (veszekedések, féltékenység) → ambivalencia

- meghatározó motívum a folyamatos harc, a szélsőséges érzelmek, az ambivalens szerelmi érzés.

Csinszka versek (általánosan)

- ambivalencia helyett harmóniára, megnyugvásra való törekvés

- feleség

- társ, a biztonságot jelenti

-a versek meghittek, bensőségesek

-nyelve a hétköznapi beszédhez közelít

Tárgyalás: (közben idézések!)

Befejezés:

Saját vélemény, hozzád melyik vers állt közelebb? Miért?